TheoChat

Elhivatottság

 

   Minden embert valamiért küldték onnan és minden embert valamiért hívták ide. Mindenkinek van küldetése, mindenki elhivatott.

   Lehet, hogy az, hogy szövegeket írjon. Vagy az, hogy filmeket, vagy ételeket, házakat, asztalokat készítsen, vagy hogy másokon segítsen, másokért imádkozzon, tanítson, vezessen, vagy épp az, hogy tudjon figyelmesen követni valakit, valamit. De sokan nem ismerik fel a saját elhivatottságukat, vagy nem képesek kitartóan tenni érte.

   Sokan ezt a küldetést már gyermekkorukban felismerik. Nagyerejű vágy képében jelenik meg a számukra, amivel foglalkozni szeretnének, vagy már foglalkoznak is. – Még csak nyolc-tíz éves vagyok – szól a gyerek, akinek még van egészséges önismerete – de sikerrel szervezem össze a barátaimat, jól és sokat írok, szépen rajzolok, építek. – Ekkor még talán tudják róla, hogy tele van ötletekkel, ügyes a keze, fával, kővel szeret dolgozni… Aztán gyakran az iskola vagy a szűkebb környezet értetlensége elhomályosítja a kezdeti vágyat. Vagy a pénz utáni hajsza, a megélhetés küzdelme lassan de biztosan kikoptatja a lélekből a régi elszánást, a szenvedélyes akaratot.

   Pedig a gyerekkori vágyakat – valamilyen formában, előbb vagy utóbb – be kell váltani, különben az ember nagy bajba kerül. Úgy vélem, a felnőttkori súlyos betegségek egyik legjelentősebb oka lehet a gyermekkori szenvedélyes elképzelések későbbi elhazudása, elnyomása. Az ember lelke elveszíti a belső összhangot, nem lebeg már előtte valamely – mégoly apró és egyszerű, mégis – nemes cél, így az élet céltalanná, üressé válik, az ember feleslegesnek érzi magát, elveszíti természetes gyerekkori önbizalmát, és a test megbetegszik.

   Ekkor már amit a beteg szellem, lélek és test végez, azt sötét gondként éli meg, fáradt, görcsös, kihullik belőle önmaga, mások, a dolgok, végül az élet szeretete.

   Mennyei Mester, kérlek, add meg, hogy higgyek önmagamban és higgyek az emberben. Hogy tudatosítsam: mindenkire szükség van. Mindenki hozzájárulhat valamivel a közösség (a társadalom)  életéhez, és még az is lehet, hogy olyan valamivel, amiről azok nem is sejtik, hogy szükségük van rá. Az is lehet kihívás, hogy őket erre rádöbbentsük. A tehetséget és a többnyire gyerekkorban kialakuló tettvágyat, alkotásvágyat, elhivatottságot nem szabad elnyomni és megtagadni. A rák (egyebek mellett) valamilyen vágy, akarat, lelkesedés elfojtásából keletkezik. Az én esetemben talán a nagyszerűség és a kiválóság – és jó értelemben: a siker – igényének elfojtását kompenzáló erőszakos burjánzás. Az életerő a neki szánt, természetes, egészséges módon – a többiek segítése, egy nagyívű karrier, vagy egy szerény, de nyílt, és szép életút, önmegvalósítás irányában – nem tud hatni, ezért rossz irányba, kényszerűen tör ki. Elégedetlenség, bűntudat, irigység, harag halmozódása a lélekben. A test – tükröt tartva – feszegeti saját börtönét, mert az alkotás szabadságát elvették tőle, ami egész a sejtek szintjéig ható „hibás kódolást” eredményez.

   Egy felvetés: az lenne igazán nagyszerű feladat, ezt kutatni, rákbeteg emberekkel interjúkat venni fel, segítve őket, hogy felismerjék, mit tagadtak le, nyomtak el vágyaikból. Ha kiderülne, hogy a betegek nagy többsége valóban valamiféle elfojtást hordoz magában (nem pusztán a freudi, libidó-szempontú értelemben), és ez más betegségek, vagy egészséges emberek esetében nem ilyen mértékben, arányban jellemző, ez nagy lépés lenne a rákbetegség pszichés gyógyításában. Ehhez azonban orvosok, pszichiáterek, pszichológusok nagyívű összefogására lenne szükség…

   A továbbiakban megkísérlem felgöngyölíteni, hogy én melyik „énemmel” fordultam szembe, ki volt az a valaki, akit cserbenhagytam.

 

 ————————-

   Gyerekként tudtam, hogy írnom kell, hogy írni akarok. Verseket és novellákat írtam 23-24 éves koromig, amikor kishitűségemben, a sok bíztatás mellett itt-ott benyelt negatív, vagy megalapozatlan kritika miatt, félig tudatosan, de aligha átgondoltan odáig jutottam (sodródtam), hogy nem írok tovább. Pedig az írás szenvedély, óriási örömforrás volt a számomra. Főképp a versíráson keresztül, a szómágia segítségével, olyan világba kerültem, ahol a dolgok rendje jobban kirajzolódott, mint a hétköznapi valóságban. Hittem a vers átalakító, látókör-tágító erejében, abban, hogy – Ezra Pound szavaival – „az alkotó nem pusztán új látásmódot, hanem új szemeket kell adjon a befogadónak” [1]. Nagy dolog ismerni a szavak erejét: önbizalmat ad, egyszersmint fegyelemre nevel.

   Miért is hagytam abba az írást és veszítettem el hitemet (szép)írói önmagamban? Egyaránt féltem saját nagyravágyásomtól és embertársaim (akár jogos, akár torz) értékítéletétől, gyáván veszni hagytam (legalábbis jó időre) mindazt az adományt és feladatot, amit a Tertemtőtől – minden bizonnyal – még földre születésem előtt kaptam. Mindig tudtam, hogy ez a „döntés” nem lehet végleges, de azt nem hittem volna, hogy a múzsai hívás irányába ilyen betegség kapcsán fogok újra megnyílni. Most egyszerűen nincs más választásom.

   Mit is jelent tehát szeretni saját magunkat és egészséges mértékű becsvággyal törekedni képességeink, kreativitásunk kibontására? Természetesen mindenki elsőképp önmagát kell kérdezze: – Azt teszem én valójában, amit tenni szeretnék, amire hivatott vagyok?

   Azt mondják, az élet vándorút, s mi átutazók vagyunk. Nem szabad semmihez sem foggal-körömmel ragaszkodni, sem sikerhez, sem anyagi javakhoz, sőt magához az élethez sem, hiszen azt is csak „kölcsön” kaptuk. Magam is sokáig hajlottam erre. Azt persze most is gondolom, hogy nem érdemes görcsösen akarni a dogokat, túl komolyan venni saját magunk. Meg lehet tanulni türelemmel várni. De ahhoz az egy bizonyos gyerekkori vágyhoz ragaszkodni kell. Ha félek is a haláltól, amit valóban akarok, aminek magamat – a külső ítélettől és a görcsös megfelelési vágytól kellő távolságot tartva – valóban látom, azzá tudok válni egyszer.


[1] Ezra Pound: Vorticizmus (in: Szépliteratúrai Ajándék (irodalmi és bölcseleti újság) 1997/1-2.)

a

1 thought on “Elhivatottság

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.