TheoChat

Félelem, szenvedély, életöröm

 

   Mi a baj? Szerintem az, hogy a teremtett világ, az élet csodálatos, és mi nem tudunk már neki örülni. Persze tele van fájdalommal, szenvedéssel; de akkor is, azzal együtt is csodálatos.

   Az igazi életszeretetet a kisgyerekek ismerik. Ez a legapróbb dolgok öröme: a  napfény, az eső illata és neszei, a madarak röpte, a fák, virágok, vizek, hegyek csöndes igazsága, valaki mosolya… Maga az, hogy vagyunk, és hogy nem egyedül vagyunk, okozhat nagy, elemi örömet. Ez azonban valahogy elkopik az évek során, a kamaszkor és a felnőttkor, vagy a társadalmi elvárások és szokások, beidegződések súlya alatt, illetve a nagynak látszó (persze sokszor valóban szép és fontos) feladatok és események sodrában. Ezt a hiányt vélhetően mindenki hordozza magában, és mindenki próbál megoldást találni arra, hogy miképpen pótolja. Pedig a legjobb lenne a gyermeki bölcsességet és rácsodálkozást megőrizni, vagy megtanulni újra felidézni. Lehet azonban, hogy ez is az út, a feladat része: elveszteni e képességet és életszemléletet, hogy visszatalálhassunk hozzá. Nem erről is szól vajon a tékozló fiú története? Nekem ezt most muszáj újra fellelnem magamban, más megoldás nincs. Ez sem megy azonban úgy, hogy mondogatom magamnak, hogy ilyen és ilyen kellene legyek, szinte szuggerálom magam. Csak ha rájövök az okára, hogy miért hagytam el ezt az érzést és tudást, és azt is megfejtem, hogy milyen pótcselekvésekkel igyekszem enyhíteni a hiányából fakadó fájdalmat, nyílik meg a pálya „visszafelé”.

   A hiányt valamiképpen mindenki érzi és éli, a helyettesítő műveletet el kell végezze és az általában valami túlzás vagy szenvedélybetegség. Ez természetes folyamat, csak nem mindegy, hogy mi is az ember mániája vagy szenvedélye, és hogy tudatosítja-e azt. Megkockáztatom, hogy szenvedély nélkül nem lehet és nem is érdemes élni. Maga az élet nem egy sima valami, ahol mindig olajozottan és hibátlanul, tökéletesen kiegyensúlyozottan kéne működnünk, mint valami gép. Aki tagadja azt, hogy szüksége van nagy és erős érzésekre, elkötelezettségre, lelkesedésre, a nagyszerűség és a távlat képzetére, az valóban közel van a halálhoz, még ha látszatra makk egészséges is. Hogy mi a rossz- és a jó szenvedély közti különbség, nehéz kérdés, és végül mindenki maga kell eldöntse. Ez is a szabad akarat tárgykörébe tartozik, ami Isten egyik legnagyobb ajándéka és nem lehet elég komolyan venni. Erőszakkal soha senki sem fog megtérni, „megjavulni” vagy megtisztulni.

   Ha körülnézünk a mai világ színterein, sokféle szenvedélyt és szenvedélybetegséget látunk magunk körül: munkamániát, televízió-szenvedélyt, számítógép-őrületet, általános képernyőfüggést, vásárlás- és fogyasztás-mániát, végletekig hajszolt testkultuszt, alkoholizmust, drogfogyasztást, és mind közül a legáltalánosabbat: a hatalom és a pénz túlzott akarását. Tisztában vagyok a felsoroltak között fennálló (eltérő szempontok és ideológiák mentén megállapítható, jórészt a veszélyekre vonatkozó) fokozatbeli kölünbségekkel, de jelen esetben szándékosan tekintek el tőlük. Nekem most az a döntő, ami mindegyikben (és még sok más társukban) közös: hogy amennyiben az ember (szinte) egyetlen öröme a szenvedélybetegsége marad, és abból nem tud kilépni, akkor a szenvedély uralkodik fölötte és nem ő a szenvedély fölött és a valódi élet természetes, egyszerű szépségét képtelen lesz felfedezni és abból derűt, örömet, lelki egyensúlyt meríteni.

   Én is sokféle szenvedélybetegség rabja voltam, vagyok, és gondolom, leszek is. Hogy melyek ezek, az mindegy is. Volt köztük olyan, ami a csúfos pusztulásba vitt volna, ha ez a fizikai betegség nem figyelmeztet, hogy forduljak meg.

   Túl egyszerű lenne azonban szorongásaim okát pusztán a szenvedélybetegséggel magyarázni, és itt az ok-okozati láncon tovább kell haladni. Kicsi koromtól kezdve hajlamos vagyok a hipohondriára. Hogyan alakulhatott ki ez? Gyökerei valószínűleg abban keresendők, hogy nem voltam megelégedve magammal, és főleg a saját testemmel. Tipikus helyzet: mindig volt valami, ami zavart, hol a duciság, hol a pattanások stb. Ezek persze hétköznapi, felnőtt fejjel talán mosolyt fakasztó dolgok, sőt, egy normális mértékű kamaszkori félszegség, zavartság, sőt halálfélelem mindenkiben van, a baj megint az, ha ez egy ponton nem képes átalakulni, feloldódni, illetve ha valaki mindezt önmaga elől rejti, rossznak, természetellenesnek tartja. A torzult önkép pedig egész biztosan előbb-utóbb hipohondriát és még több halálfélelmet szül. (Szakemberek, a lélek gyógyászai sokszor figyelmeztetnek, hogy a halálról többet és szabadabban kellene beszélni a médiában és a közéletben is.) Ahhoz nem kell tudósnak lenni, hogy az ember belássa: ha valaki nincs megelégedve önmagával, ez folyamatos szorongást, idegességet okoz, az idegrendszer pedig az egész szervezetet behálózza, tehát ha különféle betegségeket képzelsz be magadnak, előbb-utóbb meg is betegszel.

   Sem a halálfélelem, sem a halálvágy nem segít a gyógyulásban, hanem csak az életvágy segít – első körben. Jobban belegondolva azonban a halál tényének, elkerülhetetlenségének elfogadása kell ahhoz, hogy az ember megtanuljon lassan nem félni, vagy elfogadható, kezelhető mértékben és módon félni a haláltól. Meg kell találni azt a pontot, ahol elfogadom a halált, bátran a szemei közé nézek, de – ezzel egyidőben – valóban élni akarok és meg is teszek minden tőlem telhetőt az értelmes és szép életért. Ma már – azt gondolom – erősebb bennem az életvágy, mint a halálvágy. De ide el kellett jutni.

   Ezen a ponton megint megállok, és összefoglalom az eddigieket: betegségemet, a betegségből adódó és az azt megelőző, előidéző „lelki sötétséget” az egyszerű élet szeretetének visszaszorulása, szenvedélybetegségeim és szorongásom hozta létre. Szorongásom, hogy bár nem látszik rá különösebb ok, beteg leszek és meg fogok halni. A szenvedélybetegséggel tehát egyfelől menekültem a halálfélelem szorongató érzése elől, az ilyen-olyan „segédanyagok” hatására felerősödő fizikai észleletek segítségével az „életet” (vagy valamit, amit annak véltem), a jelen pillanat mindenkori varázsát óhajtottam megragadni (és ez mind kevésbé sikerült); másfelől pedig – pont ezzel – mind nagyobb szorongást és lelki görcsöt idéztem magamra. Tudtam, hogy ez a helyzet, mégis konokságból, makacsságból, „csakazértis” ebbe az ördögi körbe tértem újra és újra vissza. Azt mondtam, hogy nekem meg nem mondja senki, még én magam sem, hogy mit kell tennem. A szabadságot véltem megtalálni monomániámban, míg éppen azt vesztettem el. Igazából nem tudtam, mitől féljek jobban: attól a harctól, amit önmagammal meg kell, meg kellene vívnom, vagy a szenvedélybetegség hatásától. Nem voltam képes dönteni, és szinte napról-napra más „démonocska” súgta fülembe érveit, amelyek az idővel csöppet sem változtak.

   Hol felmentettem magam, hol pedig szidtam. A lényeg itt az, hogy belássuk: egyik sem jó megoldás. A jó megoldás az, amit kizárólag ez a betegség, mint intő, égi jel tudott megvilágítani bennem, és valahogy így szól: – Most nincs más, mint mindezt letenni, ha nehéz is, mert mindig is erre vágytál, nagyobb szenvedéllyel, mint amivel a „kicsapongásaidat” űzted, hogy tiszta, éber, gyermeki tekintettel nézz újra a világra, élvezd végre az életet, a testeden-lelkeden uralkodó segédeszközök nélkül. És ha a döntést valóban meghoztad, ha választottál, tehát az eddigi életedet a mostanitól, az újtól elválasztottad, akkor ne szidd magad, ne hibáztasd magad tovább, mert akkor annak volt az ideje, most pedig ennek van. – Jelentsük ki újra: egy út sem rossz önmagában, csak ha visszafordíthatatlanná válik, ha nem vezet tapasztaláshoz és tudáshoz, ha a semmibe, az értelmetlen meghalásba fut, ha nem lehet valahogy jóvá tenni (transzcendálni), amikor a tudás arra megérett.

   És most még eggyel mélyebbre kell menni, kíméletlenül, lefelé ezen a képzeletbeli életfán, egész a gyökérzetig. Jórészt azzal a tudattal éltem, mintha másképp unalmas lenne a mindennapi élet, mintha a nagy életről, nagy tettről le is késtem volna. Ezért pótszerekhez, pótcselekvéshez fordultam, pedig a „nagy élet, nagy tett” – maga az igaz, egyszerű, egyenes, szeretetet adni és kapni képes élet. Mintha a rosszat kifejezetten magamra akartam volna idézni, hogy már végre történjék „valami valódi, erős, végleges dolog.” Néha meg ezt mondtam: – Baj nem lehet, hiszen Istenem engem mindenhonnan kiment. Nekem semmi sem árthat… – De ez nem az erős hit megnyilvánulása volt, ahogy hiúságomban és önteltségemben képzeltem, hanem a gyávaségé; valójában istenkísértés és elbizakodottság (hübrisz). Azt hangoztattam, hogy Istent megkísérteni nem lehet, mivel az Ő személye a mi gondolataink és akaratunk fölött áll. Most úgy látom, hogy – bár utóbbi természetesen igaz, és Őt bántani talán tényleg nem lehet –, szorongásteli kevélységem magamra hullt vissza, önpusztító játékot, feketemágiát űztem. Időnként kifejezetten hívtam a halált.

   Ezek után nem csoda, hogy végül meg sem döbbentem igazán, amikor a betegség kiderült. Persze rettenetes heteket éltem át, de az egész mélyén az volt, hogy igen, most bekövetkezett „végre” az, amitől féltem és amire számítottam. Ekkor azonban hiba lett volna azt hinni, hogy a döntést az Úr a kezemből kivette. Mert most kellett csak igazából megtanulnom döntéseket hozni, mindenekelőtt azt, hogy élni akarok és fogok, és még egyebeket is, amikről még fogok mesélni. És most is hiba lenne a betegségbe kapaszkodni, azt megszeretni. Az üzenetre szükség volt, de – ahogy mondják – a csónakot, aminek segítségével a folyón átkeltünk, a túlparton ne cipeljük tovább a hátunkon. Nem szabad a betegséggel visszaélni, hónapokon át sajnálni és sajnáltatni szerény kis személyünket, pláne, ha a gyógyulás már kétségtelenül járja a maga útját.

   Persze az sem lehet meglepő, hogy a körülmények ilyen együttállása (konstellációja) mostanra aláhúzza bennem a Mester, az Égi Útmutató iránti bizalmat: a kegyelem és a segítség tisztánlátásban érkezik hozzánk, ha teremtünk magunkban elég helyet (lelki ürességet, nyitottságot, szellemi frissességet és igényt), hogy befogadjuk azt.

   Botor módon azt hittem, vagy úgy éltem, mintha a Törvény eltöröltetett volna, hogy aztán mégis, egy büntető Isten hamis képzetében, hátulról a fejemre zúduljon. És még pontosabban: tudtam, hogy az isteni (és fizikai, biológiaia) törvények érvényesek, és hogy szabad akarattal, lelkesedéssel, életszenvedéllyel lehet csak azokhoz igazodni; de nem éltem e tudásom szerint. Nem értettem, amit Jézus mond: „a Törvényt nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni.” (Mt.5,17)

   Az ego átlátszóvá kíván válni. Nem tünteti el magát, hanem kihelyezi a dolgokba, a teremtményekbe, a teremtett és tapasztalható világba. A kertben leülök egy székbe, és a szilvafát, a gyepet, a madarak motozását nézem. Közben minden apró neszre figyelmes vagyok, és saját testemet is átérzem, összes súlyával és könnyűségével, ahogy ebben a székben ül. Ekkor már a szék vagyok, az égbolt, a madarak, a szilvafa, egyenként az összes finoman remegő levél. Érzésben, érzetben, gondolatban eggyé válok az univerzummal. A befelé figyelés és a világ érzéki átélése nem állnak ellentétben. A valódi ellentmondást a kettő között húzódó terület képviseli, ami sem kint, sem bent, hanem bizonytalan villódzás az én és a nem-én között, az egészséges információ-áramlás akadozása: az aggodalom, a rohanás, a mesterségesen fenntartott társadalmi „valóság” erőszakos ránk-települése, a szorongás és a harag. Mindez a súlyos, önmagát állító űr, ami a figyelem két végpontja közé ékelődőtt. Ez az, amire fittyet kell hányni.

   Figyelek. Dolgozom magamon.

  A tünetmentességet többször is elértem, aztán mindig visszaszív a betegség. De már messze nem olyan erővel és mértékben, mint eleinte, és én tudom, hogy teljesen túl leszek rajta. A megkezdett utat be kell fejezni. De nem könnyű, mert – félek. A haláltól, a szenvedéstől, attól, hogy kinevetnek, hogy elveszítem az állásomat, hogy nem kapok állást, hogy szegények leszünk és földönfutók, féltem a szeretteimet minden baromságtól, amitől egyáltalán nem kéne, féltem az embert a földön, hogy egyszer végképp testvére – azaz önmaga – ellen tör, féltem a földet az embertől, és persze félek az élettől magától is.

   Te nem?

   És közben bátor vagyok. Néha halált megvetően bátor. Ahogy talán te is.

   Mi állhat ellen a félelemnek? Nem a bátorság, mert az vele együtt áll fenn. Tudja ezt a legbugyutább krimi és thriller hőse is: lőnek rám, én félek, de azért megyek előre. Mi a fenét tehetnék mást?

   A félelemnek egyetlen dolog áll ellen, és az az öröm. A valódi, szívből jövő derű. Nem megszűnteti, hanem felülírja. Egy időre csak. De az elég is, mert az szinte az örökkévalóság. Mert aki igazán, gyermeki módon örül, annak a számára megszűnt az idő.

 

   ————————

   Feldmár András Szégyen és szeretet című munkájában két, egymástól teljesen eltérő tudatállapotot különböztet meg, az egyikben az ember szégyelli magát, magányos és szenved, míg a másikban valamiféle egységet él meg a többi emberrel, felszabadul félelmei alól és újra képessé válik az örömre. Ami jelen írásom és élethelyzetem számára Feldmár gondolkodásában fontos, az egyfelől a tudat, a gondolat teremtő képességének egyértelmű hangsúlyozása, bizonyos tudati szintek és érzelmi világ, közérzet összekapcsolása, másfelől a „hibás” és a „helyes” gondolkodás logikailag tiszta, nem moralizáló alapon álló szétválasztása:

  „Két nagy tudatállapot van. Az egyikben nagyon egyedül érzi magát az ember, szégyelli magát, haszontalannak tartja magát, rossznak, valamilyen formában fogyatékosnak. Ebben a tudatállapotban hideg és sötét van, ebben az állapotban bujkál az ember. A legjobb az, hogyha senki nem talál meg, hogyha senki nem lát. Ez egy kemény tudatállapot. Sokan itt töltjük életünk nagy részét.

   Ettől teljesen függetlenül van egy másik tudatállapot. Ebben úgy érezzük, meleg van, világos, nincs egyedül az ember. Abban a pillanatban, amikor ebben az állapotban van valaki, úgy érzi magát, mintha egy lenne mindenkivel – vagy legalábbis sok másik emberrel. (…)

   Tisztán láttam, hogy egyikben is lehetek meg a másikban is lehetek. Sajnos, amikor az elsőként leírt tudatállapotban voltam, nem tűnt valódinak a másik. De valahogy mégis tudtam, hogy az is létezik. Itt jön be a bátorság. Hogyha elhiszem, hogy létezik a második tudatállapot, s már meguntam az elsőben lenni, akkor elindulok a második felé, és talán sikerül kimásznom a nagy kő alól, ami alatt egész életemben bujkáltam, és besétálok oda, ahol süt a nap és meleg van, ahol vannak emberek, akik nagyon élvezik az életüket.”[1]

   Igen, lehetőségem van bármelyik tudatállapotban lenni (sőt, attól tartok, hogy a kettő közötti átmenetek is léteznek, bár lehet, hogy Feldmár radikalizmusa ezt vitatná), de ami különösen érdekes, hogy a „rossz” tudatállapotban a „jó” nem tűnik valóságosnak. Több ízben megéltem ezt már én is: mintha az ember megvakulna, nem látná, nem merné vagy nem akarná felidézni, hogy – még ha elég rövid időkre is, de – létezik ez a kristálytiszta „látó” állapot. A szerző is felteszi a kérdést, mért térünk (hullunk?) időről-időre vissza az első (a „rossz”) állapotba. Válasza így hangzik:

   „Gyakran elég csak annyi, hogy az ember elkövet valami hibát. Elfelejt valamit, rosszul mond valamit, valaki kineveti, s abban a pillanatban – mint egy gonosz varázslat – megint a sötétben, a hidegben találja magát: egyedül van és el akar bújni.”[2]

   A szégyenérzet ereje, úgy tűnik, nagy. Segítségével a felejtés démona munkálkodik rajtunk, talán azért, hogy újra és újra vegyük a bátorságot, elindulni a jó, a derűs, a jó értelemben tudatos irány, a fény felé. Mert valóban bátorság kell ahhoz, hogy el merjük hinni az abszolút jó lehetőségét.

   „Hogyha elhiszem, hogy létezik a másik tudatállapot…” – mondja Feldmár. Érdekes, hogy e radikális, egyszerű, őszinte, néha szinte nyers hangú pszichológus olvasásakor is elénk áll a hit fogalma.

Vessük ezt a gondolatsort egy pillanat erejéig össze Karl Barth, a svájci református teológus egy gondolatával:

„Az elnyomott nyugtalanság nem nyugalom. Nyugalma annak van, aki a nyugtalanság közepette tudja, hogy oltalom alatt áll. Annak van nyugalma, aki tudja, hogy minden nyugtalanság közepette is szabad.” (17. old.)

  Az ember nem hihet és aggódhat egyszerre, hanem ha hisz, akkor csak hihet, és ebben a hitben minden gondját az Úrra vetheti. Ha ezt valaki másképp gondolja, akkor bizony nem hisz, és akkor el van veszve.” (23. old.)[3]

   A hit tehát kulcskérdés Barth-nál is. Persze kínálkozik az ellenvetés: az egyik egy nagyívű Istenhitről, míg a másik egy merész gondolati (képzeleti) játékról, illetve ezen belül az önmagunkba vetett hitről szól. Mégis van bennük két közös pont: (1) mindkét szerző merész radikalizmust, mintegy „a hitbe ugrás” határátlépését várja el az (el)hívőtől, (2) hiszen a hitben lét miliőjét mindkét szerző egy – a félelem és a szégyen világától – jól elkülönülő, KIZÁRAGOS állapotként mutatja be.

   Ahogy régen tudható: félelem, szorongás és agresszív egoizmus egyazon érme két oldala. A félelem állapottá állandósuló érzését és az önző „én” folyamatos jelenlétét Eckhart Tolle is teljes egyértelműséggel állítja szembe a szabad, táglelkű szemlélődéssel. Ugyanakkor a rögzült félelmeknek a testet megtámadó, sejtszinten manifesztálódó káros hatásairól is tud. A szerző Új föld[4] című opuszából idézek:

   „A mögöttes érzelem, ami az ego minden tevékenységét irányítja: a félelem. A >>senkinek levéstől<< való félelem, a nem létezéstől, a haláltól való félelem. Az ego minden tevékenysége végső soron arra irányul, hogy megszüntesse ezt a félelmet, ám maximum annyit képes tenni, hogy azt ideiglenesen elfedi egy bensőséges kapcsolattal, valamilyen új tulajdon megszerzésével, vagy ilyen-olyan nyereséggel. Illúzió azonban sohasem fog téged kielégíteni. Csak annak az igazsága tesz szabaddá, ha azt felismered, aki vagy. (30.oldal)

  (…) A legtöbb ember hatalmas súlyú, fölösleges – gondolati és érzelmi – málhát hurcol egész életében. Sértettségükkel, bánkódásukkal, ellenségeskedésükkel és bűntudatukkal önmagukat korlátozzák. Érzelmi gondolkodásuk az énjükké vált, ezért belecsimpaszkodnak a régi érzelembe, mert az erősíti az identitásukat. (…) Mivel az emberek hajlamosak állandósítani régi érzelmeiket, szinte mindenki hurcol az energiamezejében fölhalmozott régi érzelmi fájdalmat, amit én „fájdalomtestnek” nevezek. (53. oldal)

   Az összes olyan erős, negatív érzelem, amivel nem néztél teljesen szembe, amit nem fogadtál el, s utána nem eresztetted szélnek, olyan fájdalommaradékokat hagyott hátra, amelyek tested sejtjeiben élő energiamezővé álltak össze.” (53.-54. oldal)

   Amikor Tolle „egóról” beszél, akkor arról a magányos, a világtól elzárt belső lényről szól, akit én „önző egónak” neveznék. Szavait továbbgondolva tehát az az ismétlődő, szokásszerű negatív gondolat, amivel az ember egész életében azonosul – és ami legtöbbször nem is tudatosult formában alkotja (egocentrikus) gondolati áramlásai legmélyét – az, hogy bármikor meghalhat.

   – Bármikor, váratlanul meghalhatok – mondom magamnak – nincs már időm… Nem lesz időm azokat a nagyszerű dolgokat megcselekedni, amiket elképzeltem magamnak: sikerre tenni szert az írásban, az írói lét kiteljesítésében és (ezzel) segíteni magamnak, másoknak.

   Ezek szerint a feladat akövetkező: tudatosítani, hogy 45 évesen az ember fiatal, erős, még rengeteg mindenre van idő és nagyszerű az is, ahol most tartok, ameddig mostanáig elértem. A fájdalomtestet a jelen és a jövő örömében vetkőzöm le.

   Mert nem az a gondolat volt először, hogy a betegség miatt bármikor meghalhatok, hanem inkább a fordítottja: mivel attól tartok már számlálhatatlanul régóta, hogy bármikor meghalhatok, ez a szemtelenül, sokszor észrevétlenül kísértő, rám nehezedő gondolat betegít meg újra és újra. Ezért tehát ki kell mondani:

   – Fiatal vagyok, életerős, testemet átjárja a nyugodt, borzongató, lágy erő, ami teret és időt teremt.

   – És fordítva is: a negatív gondolatot elengedve a csend és az így meglátott valóság, a belső tér és a nyugodtan folyó idő: erőt ad.


[1] Feldmár András: Szégyen és szeretet, 9.-10. old. (Jaffa Kiadó, Budapest, 2008)

[2] Feldmár András: Szégyen és szeretet, 12. old.

[3] Karl Barth: Szemvillanások (Kálvin János Kiadó, Budapest, 2006; 23. old.)

[4] Eckhart Tolle: Új föld – Ráébredni életed céljára (Budapest, 2006,  in: http://hu.scribd.com/doc/67116517/Eckhart-Tolle-Uj-Fold-Raebredni-Eleted-Celjara)

a

1 thought on “Félelem, szenvedély, életöröm

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.