TheoChat

Hétköznapi meditáció, ima

 

 

1. Fénymeditáció

   Csukott szempillád elé idézed a napot. Ez lehet egy enyhe fényű, kelő nap, de lehet erős, déli / nyári nap (amibe szabad szemmel a “valóságban” nem is lehet belenézni), vagy lehet pl. a narancsvörös, lemenő nap képe – attól függően, hogy mi esik jól, mit szeretnénk vagy tudunk elképzelni. Ha ez sikerült, utána a képet minél hosszabb ideig meg kell tartani, vagy ha az imaginált kép elhomályosul, illetve gondolataink elkalandoznak, akkor – koncentrált figyelemmel – mindig újra és újra vissza kell idézni azt.

   Épp a tudati összpontosítás az, ami a gyakorlat során jó hatással bír az idegrendszerre és az agyra: a folyamatos, sokszor lehúzó, kusza gondolatáramlás lassan magátol halkul, az izmok, idegek nyugalmi állapotba kerülnek.

   Ha jól csináljuk a meditációt, előbb-utóbb a magunk elé képzelt apró fényből az egész testet körülvevő, hatalmas fényesség lesz. Ezután meg kell a testet is tölteni fénnyel. Ezt is el lehet képzelni: akár munkavégzés közben is egy-két percre arra gondolok, hogy a fény átjárja minden porcikámat. Sejtről sejtre jár a meleg, nyári fény. Enyhe, sós szellő.

   Próbáljátok ki! A képzelet erejével “imádkozom” és szabadulok meg a feszültségtől és a rossztól.

2. Ad hoc ürességmeditáció

   Lecsendesítem a gondolatok áramát, „kiakasztom az agyamat.” Belső szemem képes egy mindentől távol eső, mindenen kívüli „pontra” nézni, szinte érzem, ahogy magam mögött hagyom az egész világot, a gondokat, a hétköznapot. Elmaradnak a gondolatok… Ebben a mozzanatban, “belső mozdulatban” azonban nincs a tudatos meditációs gyakorlat programszerűsége, akarása, gyakran jelentkező görcsös kényszerűsége. Nagyon hamar hatásos lehet, ha az ember egyszer ráérzett az ízére, és begyakorolta: az agy „zsibbad”, az egész testet könnyűség, jó érzés lepi el, lepi meg.

   Nem tudom, hogy ezt mindig is tudtam-e, csak nem próbáltam még, vagy a sok keresés, belső figyelem, gyakorlat, ima vezetett-e ide. Nem tudom, hogy ez egy különleges ajándék-e, vagy eleve adott, csak meg kell találni.

   Először azt gondoltam, hogy bárgyúvá válok, olyan bután nézek magam elé, mint bornyú az újkapura. Egy kicsit tényleg. Akkor a dolgot azzal mentettem, hogy ilyenkor a szláv (orosz) kultúra „szent őrültjéhez” hasonlítottam magam (Gogol, Dosztojevszkij). De nem igazán szent őrült az, aki szent őrültnek mondja magát, mert ez egy öntudatlan, elvarázsolt, kicsit bolond létforma. Lehet, hogy korábban azért hárítottam ezt a gyakorlatot, mert olyan szellemtelen, túl egyszerű, alantas dologként tűnt elém?

    A Hegyi Beszéd néhány mondata ide hozható:

               „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa (…)

               Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a Földet (…)” (Máté 5:3-12)

   Ha ez a gyakorlat valamiképpen összefügg ezekkel a sorokkal, akkor inkább valami teljes odaforduláshoz, Isten iránti (kétségbeesett, végső, de már a kétségen is túli) bizalomhoz, lelki szegénységhez, szelídséghez hasonlítom vagy kötöm ezt. Mindegy. Egy biztos: mindenkinek megadatott az, hogy magában, belül bármikor a békés üresség, a szelíd semmi pontja felé forduljon. Mosolygok, vigyorgom ilyenkor és végre nem bánom ezt, mert nem ragadok bele, ahogy elkezdődik, úgy vége is lehet, ha azt akarom. Mintha a tudaton túl „tudnám”, hogy van a nyugalomnak, a bizalomnak egy pontja, ami innen, tőlünk pontnak tűnik, valójában egy tágas birodalom, amire bármikor lehet tekinteni, és ami már azáltal véd, körülvesz, beléd lép, a testedbe költözik, hogy arra tekintesz.

  Azt mondják, a madarak képesek úgy látni mindent maguk körül, hogy konkrétan nem néznek semerre.

  Hamvas Bélánál olvasom, úgy érzem, idevág:

  “Az aszkéta (…) egész erejét a világtól független pontra irányítja. A pont elementáris őskép. Az ősképek nem elvek, hanem értelmek. Az értelmek pedig nem állnak külön: „Minden értelem magában tartja az összes többit” (Saint-Martin). Az elementáris ősképek logoszok. Értelmük csak együttesen, a „dolgok teljességében” (pléróma) van (…) Az aszketikus tűz és a világon kívül levő pontra való koncentráció az emberi lelket lassan az érzéki világról lefejti. A tudat folytonosságának megszakadásakor nemcsak a tudatalatti, hanem a tudatfölötti Én is betör. (…) Az extramundális pontra azért van szükség, hogy amikor az emberben a vákuum megnyílik s amikor maga alól a talajt elveszti, ez a világon kívül fekvő abszolút pont magához rántsa. Ilyen pont híján a tudat folytonosságának megszakadása beláthatatlan veszély lenne. (…) Az Én a világon kívüli pontra való koncentráció útján az anyagi természetből kirepül és a világon kívül fekvő ponton megnyugszik.”[1]

   Húsz éves korom körül sok Hamvast olvastam, aztán egy idő után elegem lett a túl sok (szó)mágiából; ma ott tartok, hogy egy-egy gondolatát nagyon komoly hiánypótlásnak tartom, senki más ezekről így nem tudott, nem mert vagy nem szándékozott beszélni, de a „nagy szavak” mögött meg kell találni a praxist. Ma már tudom: őt olvasva mindig erre vágytam, ez hiányzott: megtalálni azt, amit ő már nem kívánt elmondani, vagy nem maradt rá ideje, mindig ez a kérdés foglalkoztatott, hogy ezek a különös „mentális helyek”, spirituális, szellemi terek, ahol ő jár (vagy amiket néha ő maga „gyárt”), realizálhatók-e egész egyszerű, hétköznapi módon, és ha igen, akkor hogyan. Most mintha ez az „agy-bebandzsításom” összekapcsolódna Béla bácsi ezen gondolataival… Talán nem merészség megkockáztatni, hogy a légszomjig menő várakozás és vágyakozás bennem ezt a rajtunk kívül álló, mégis „látható”  szellemiséget, külső pontot kereste.

   Egy barátomnak elküldtem ezt az eszmefuttatást és ezt válaszolta:

  >> Tegnap, nem sokkal azután, hogy leveled kirepítetted, ezt olvastam egy könyvben: „a meditáció nem igyekezet, hanem beolvadás”.

           Aszongyák, filmezve is vagyon, a madarak olykor háton is repülnek. <<

 

4. Transzformációk: az önző én helyett a semmi és a semmiben születő Isten

 

   Mindig is ez volt az egyik fő kérdés: létezik-e olyan imaginációs és / vagy meditációs gyakorlat, olyan ima, ami a többi fölött áll abban az értelemben, hogy átfogja azokat és folyamatosan alkalmazható. És minden önáltatós szakasz után, amikor buzgón próbáltam belemenni egy-egy ilyen „kimerevített gyakorlatba”,  újra meg újra az volt a válaszom, hogy nincs… Minden szó, minden kép kiüresedik, ha folyton-folyvást ugyanahhoz térünk vissza.

   Nincs tehát „pozitív” tartalmú állandó gyakorlat… Akkor tehát a nehéz, a mellkasunkra súlyosodó pillanatokban egy szál magunk maradunk, segítség, kapaszkodó nélkül? Hacsak nem épp az egész ellentéte! Most kell megfordulni. Nincs más kiút… Minden kép, szó, gondolat, érzés leállítása. Csönd.

   Úgy látszik, az üresség-meditáció, a fölös érzelmektől és gondolatoktól való megszabadulás az egyetlen újra és újra alkalmazható „módszer”, amely segítségével az ember szelleme üres edénnyé válhat, amiben a felső világ üzenetei és az Istenismeret otthonra lel.

   Hát hogyan, nem épp arról volt szó (szinte minden terápiás ülésen, ezoterikus könyvben és mély, hosszúra nyúló baráti beszélgetésen), hogy „meg kell élni az érzelmeket”, meg hogy tudásra, gondolatokra, bölcsességre van szükség?? Persze, persze, de ahhoz, hogy ezek valóban Istentől származó, de legalább általa sugallt, ihletett érzelmek és gondolatok legyenek, először meg kell szabadulni az egó által folyamatosan termelt, ontott, önféltő, önemésztő és / vagy önimádó gondolat- és érzelemfolyamtól. A nagy, puffadt, könnyes, nyálas buboréktól!

   Egyébként az érzés, érzelem szócsoport (szóbokor) sok mindent jelent; az árnyalatok sokasága a magyarban kissé összemosódik. Ha csak a latin affectus (angol: affection) szót nézzük, az leginkább valamilyen érintettséget jelent. Az angolban konkrétan: szeretet. Ettől erősen különbözik az emotio (angol: emotion), ami a motus (motion) tövekkel tart rokonságot – az érzelem, mint mentális „mozgás”. Végül a fentiektől talán még távolabb áll a sententia, a sentiens (angol: sentience, sentiment) és a sensation (angol: sensation). Itt pusztán a magyar szentenciózus és szenzáció szavakra utalnék.

   Ha tehát rövid akarok lenni, akkor így pontosítom a mondottakat: a szenzációtól, a szentimentalizmustól, a szentenciózus egoizmustól mentes szeretnék lenni; ugyanakkor meg kívánom élni érintettségemet, úgy, hogy érzékelek, érzek, mozgásban vagyok (flow). A kiüresedés tehát továbbra sem jelent lefagyást, leragadást, merev mozdíthatatlanságot, közönyt.

   Egyszerűség, tiszta gondolatok, hűs levegő kell és fehér sziklák, mint a japán zenkertben.

  Hogyan teremtek csöndet magamban? Olyan tevékenység, olyan szellemi munkavégzés közben a legnehezebb, amit döntően a bal agyfélteke végez. Mert ugye hogyan is párosulhat a nyugalom, a csend, az üresség egy olyan tevékenységgel, amit a mai emberek jelentős hányada végez: nem könnyű számolás, adatok egyeztetése, ügyintézés, számítógépes tervezés, oktatás, tárgyalás, szövegek fordítása (stb.) közepette lazítani. De talán nem is lehetetlen. Dolgozom, és csak a munkámra figyelek. Nem idegeskedek azon, hogy mikorra készül el (és ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy lelassulok, „tökölök”), illetve elhessegetem még a „hátsó” (fél-tudattalan) gondolataimból is azt, hogy a főnököm, a megrendelő, a kiadó, a versenytársam (stb.) mit fog szólni a munkámhoz. CSAK a munkával törődök, amit remélhetőleg (valamelyest) élvezek is.

   De ki lehet próbálni azt a gyakorlatot is, hogy szellemi vagy fizikai munkavégzés közben a jobb agyféltekének is adok egy egyszerű feladatot, pl. valami képet imaginálok. Én néha egy nagy, üres buborékba képzelem magam, ami körülvesz és megvéd a környező világ őrületétől, de pl. lehet ez a nagy gömb maga a napkorong is (ld. Fénymeditáció). Aki azt gondolja, hogy ez a folyamatos imaginációs gyakorlat megakadályozza a figyelmes munkavégzést, az próbálja ki egyszer! Be lehet gyakorolni azt a tudatállapotot, hogy a „háttérben” ( a jobb agyfélteke számára) ott van – vagy újra és újra megjelenik – az üresség gondolata, míg az előtérben (bal félteke) komoly, koncentrált munka zajlik. Egy idő után a figyelem nemhogy lanyhul, hanem épp erősödik és az ember nem is fárad el annyira.

   De aki erre nem képes, az is végezhet csend-meditációt a munkából hazafelé menet, pihenésképp, esetleg tévénézés után, helyett stb.

   Így valahogy. Bármely gondolat felötlik bennem, akár csak a tudat peremén, még valahol távol, nem engedem megformálódni, megszületni, nem engedem közel magamhoz. Elhárítom, elhessegetem, vagy akár egy képzeletbeli „kerítés”, határvonal mögé parancsolom. Eleinte nem könnyű gyakorlat. A gondolatok, mint vigyorgó, hebehurgya, izgága, önfejű kis démonok, minduntalan vissza akarnak térni hozzám, de – kellő türelem és koncentráció árán – előbb-utóbb elkezdenek halványulni, halkulni. Most ezeket a halkabb, tétovább, mélyebben „úszó”, áramló gondolat-foszlányokat is elutasítom, már csírájukban „elfojtom” őket. Ekkor cselhez folyamodnak: egészen mélyen robajló rossz érzéssé alakulnak, de én ezzel sem törődök. Lassan halvány mosoly ül az arcomra: minden rendben.

   (Persze ez a – némileg sztoikus – gyakorlat nem szabad, hogy cinizmusba, közönybe csapjon át. Ha pl. épp végzem ezt a gyakorlatot, mialatt megyek az utcán és azt látom, hogy olyasvalami történik, amibe kötelességem beavatkozni (pl. valakit inzultálnak, vernek stb.), akkor nem mehetek el szótlanul, fapofával az esemény mellett arra hivatkozva magamban, hogy épp meditálnom kell.)

   Mivel az érzelmeket elsősorban gondolatok szülik, ez a gyakorlat segít a fölösen feltoluló érzéseket is lecsitítani. Sőt, azt is meg lehet tenni, hogy a gondolatáramlás elcsendesítésével, megállításával párhuzamosan (vagy azt követően) az ember a felbukkanó érzelmeket is elhárítja, mintegy „eltolja” magától. Ez megint nem kell, hogy teljes érzelem-mentességet jelentsen (talán ilyen nincs is), csak egy egyszerű, gyermekien tiszta, fényes, higgadt és derűs lelkiállapotot, ahol a tudatos vagy tudattalan félelmek, szorongások, haragok és egyéb negatív érzések (“szenzációk”) nem uralkodnak az ember kedélyén.

   Ahogy mondtuk, a csönd ilyenforma megteremtésével, az üresség lehetőleg szinte folyamatos fenntartásával – vagy szorgalmas, elszánt újra és újra felidézésével – a meditáló ember lelke olyan „üres edénnyé” válik, amely az isteni szikrát, a halk, talán alig hallható  „égi üzeneteket” könnyen, vagy legalább könnyebben magába fogadja.

  Azonban nem pusztán a légies, a messziről jövő szellemi üzenetekre és „tárgyakra” válik az ember így fogékonyabbá, hanem a földi világ tárgyaira is. Ez annyit tesz, hogy ezen gyakorlat segítségével az öt érzék számára adott fizikai valóságot (színek, formák, szagok, ízek stb.) nagyobb erővel és életszerűbben élhetjük át, hiszen elménk – idegrendszerünk és érzékeink – most nem a gondolatvilágunk által kreált (vélt vagy valós) tartalmak körkörös, önmagába visszatérő, sokszor öngyötrő „emésztésével” vannak elfoglalva. Valójában ez a folyamat az égi és a földi egysége felé mutat, mert így a fizikai valóságot újult erővel, a maga eredeti ragyogásában szemlélhetem (unitas magna).

   Körülnézek, csak az van, ami valóban van, de minden, mindez itt, visszakapta az eredeti teremtés fényét: az íróasztal, az ablak, a növények az ablakpárkányon és az ablak mögötti fák fénylenek, szinte repülnek.

 

 ——————————————

   Al-’Arabí Ad-Darqáwí-nak, a szúfi mesternek Az emlékezés rózsakertje című,  tanítványai számára írt levélgyűjteményében[2] először meglepett, hogy a mester – és az iszlám misztika, a szúfi filozófia – milyen sötét tónusban beszél a lélekről.

   „Egyszer azt kérdezte tőlem valaki: „Hogyan gyógyíthatja meg lelkét az ember?” Azt feleltem neki: „Feledkezz meg róla, ne gondolj rá, mert aki nem feledkezik meg lelkéről, nem emlékezik Istenre.”

   “Nehogy azt hidd, hogy a világ léte az, ami Urunkat elfeledteti velünk! Ami miatt megfeledkezünk Róla, az saját magunk léte. (…) Ha képesek lennénk megfeledkezni saját létünkről, rátalálhatnánk Arra, Aki létünk forrása (…) (169. old.)”

   “Ha azt kérded, mit tegyél, azt válaszolom: Fejtsd le magadról a szennyezettség világát, mint ahogy a birkáról is lefejtik a bőrét; feledkezz meg róla, és egyáltalán ne emlékezz rá. Akkor aztán, ha Isten is úgy akarja, fényed egyre erősebb lesz, mert nagy erejű inspirációk hatalmas, ellenállhatatlan áradata fog rád zúdulni, és rövid idő alatt visszavisznek majd szülőhazádba.” (235.old.)

   Darqáwí szerint a lélek a „megromlott”, beszennyeződött egó irányítása alatt áll, az önző én hatalmában, aki „saját maga létével” van elfoglalva, és nem rendeli azt alá valami magasabbnak: jelen esetben saját eredetének, saját forrásának, az Úrnak. Ezt a gondolatot a könyvet szerkesztő, magyarázó jegyzetekkel és egy kiváló bevezetéssel ellátó Buji Ferenc Jézus egy hasonló értelmű kijelentésével veti össze: „Aki folyvást azon fáradozik, hogy lelkét/önmagát megmentse, az elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti. ” (Lukács 17:33)

   Az én értelmezésemben itt a folyamatos befelé tekintés kínjáról van szó – amit én magam is hajlamos vagyok gyakorolni –, ami szélsőséges individualizmushoz, egoizmushoz vezet.

   Van tehát „három világ”: az égi, a földi és az „én”. Mindegyik szeretetünkre éhes és mindegyik jogosult is a szeretetre. De nem mindegy, hogy az ember mit helyez előtérbe, hogy „merrefelé néz”. Eszerint Istenhez beszélve, Istennel beszélgetve, a saját gondolatainkat is megtisztítva és felemelve, valójában az isteni, égi világot nézve, arra emlékezve el tudunk fordulni az egó erőszakos kizárólagosságától, de a megtisztuló tekintet a való világot látja, arrafelé fordul vissza. Ugyanakkor a személyiség, az „én” ezzel nem tűnik el, hanem Isten segítségével felfénylik és „nagy erejű inspirációk hatalmas, ellenállhatatlan áradata fog rá zúdulni”. Ez utóbbit már több ízben megéltem, de az állapotot nem tudtam fenntartani. Itt jöhetne az az ismert ellenvetés, hogy „nem is kell fenntartani”. Mostanra azonban azt gondolom – és az enyhén, mintegy figyelmeztető jelleggel testemben fennálló betegségem is erre int –, hogy törekedni kell ezen „belső fény” és a belső ima folyamatosságára. Ez persze nem jelenthet állandó eksztázist, mámort; a tekintet és a gondolat egyszerű tisztaságát azonban meg lehet valósítani.

   Miért nem sikerült fenntartanom ezen állapotot? Talán azért, mert nem tartottam be ezt a sorrendet: tekints az Úrra, tekints az Ő teremtményeire és teremtésére, és így látod majd helyesen önmagad. Ne a puszta önszemlélet legyen az első és ne az foglaljon el… De az sem elég, ha csak kiüresedve szemlélem a külső világot, az ún. valóságot. Belül az Ég felé tekintve kell itt lenni.

   Fontos tehát látni, hogy az önzés nem csupán a tettekben válik láthatóvá (etika), hanem már az önös, önféltő, szorongó gondolatok áradatában megjelenik:

   „Ha meg akarod szabadítani magad lelkedtől, akkor bármit is sugalmazna, utasítsd el és ne figyelj rá, mert különben továbbra is zaklatni fog és nem fog békén hagyni. Például azt fogja mondani neked: „Elvesztél!” Az efféle célozgatások, bármire is irányuljanak, ne zavarjanak és ne is csüggesszenek el, hanem ha éppen ülsz, akkor maradj is ülve, ha éppen állsz, maradj is állva; ha éppen alszol, aludj tovább; ha éppen eszel, egyél tovább, s ha éppen iszol, igyál tovább; nevess, ha éppen nevetsz, s imádkozz, ha éppen imádkozol (…) Ne hallgass rá, hacsak azt nem mondja: „A hívők közé tartozol, azok közé, akik ismerik Istent”; vagy: „Te Isten kezében vagy, s az Ő kegyelme és nagylelkűsége nem ismer határt.” Mert mindaddig zaklatni fog suttogásaival, amíg meg nem szilárdulsz iránta való közömbösségedben (…)” (281.old.)

   Nekem fontos (volt) újra és újra tudatosítanom, hogy az önimádat és az önostorzás közötti középutat, keskeny hágót miként lehet járni. Fenti sorok szerint a léleknek az a feladata, hogy bíztassa a szellemet, az embert, hogy lelket öntsön belé. Az „én” tehát azzal nyer létjogosultságot, hogy tudja, „Isten kezében van”, azaz a megfelelő helyre rendeli magát. A lélek, az egó kilép magányából, már tudja, hogy „a hívők közé tartozik”, hogy Isten gyermeke. A lélek önmagában (eredetileg) se nem „jó”, se nem „rossz”, de – mint látjuk (és tapasztaljuk!) – „jót” (felemelőt, bíztatót) és „rosszat” (kételyt ébresztő, zavaros, fájdalmas, félelmetes gondolatokat) is tud sugalmazni; hosszú távon  hallgatni akkor szabad rá, amikor jót mond. És amit ilyenkor sugalmaz, az valóban felemel: könnyű ilyenkor a lélek, mert az ember bízik önmagában. Én valóban élem ezt: azok a sugallatok, melyek a „jó” úton járás képességét erősítik bennem, melyek segítik elhinni, sőt tudni, hogy le tudom győzni a szorongást, a félelmeket, a betegséget, nos, ezek a sugallatok testi erőt és jóérzést adnak. Nem mindig válik explicitté, van, hogy szinte csak átsuhan a gondolatokon, a tudattalan és a tudat határán: „Jól van, jó vagy haver, megy ez!”

   Fontos azonban, hogy a „tudat” fogalma ebben a filozófiában két elemre bomlik, mert a lélek mellett ott van a szív, amely a szellemmel közvetlen kapcsolatban van, mintegy közvetítő Isten és a messzire sodródott lélek között. A szív képviseli az intenzív vágyat Isten jelenléte, szeretete iránt:

   „Feltettem magamnak a kérdést, hogy szenvedélyeinken és énközpontúságunkon kívül van-e még valami, ami megfoszt bennünket az isteni ajándékoktól, és, Istenemre mondom, találtam még egy harmadik akadályt is, s ez a spirituális vágyakozás hiánya. Mert érzékfölötti megnyilatkozásban (ma’ná) rendszerint csak annak van része, akinek szívét intenzív vágyakozás járja át, és aki szíve mélyéről vágyik Ura Lényegének szemlélésére. Az ilyen ember mindaddig bőségesen el lesz látva az Isteni Lényeg megnyilatkozásaival, míg csak ki nem alszik ebben a Lényegben, s így meg nem szabadul attól az illúzótól, hogy rajta kívül bármiféle valóság is létezik – mert hiszen efelé vezeti az Isteni Lényeg azokat, akik szemüket folytonosan Rajta tartják.” (181.old.)

   Nem elegendő tehát az elcsendesedés, a fölös, önös gondolatok és érzelmek elengedése, elfelejtése, hanem még előzőleg, ezzel egyidőben, illetve ezt követően (ha már üres, vagy ürül az a bizonyos edény), az emlékezésre is szükség van: szerelmes erejű, nagy vágyakozásra a transzcendens irányában, Isten hívására, imára, fény-meditációra. Ezután, ennek eredményeképp pedig – állítólag – eljön egy olyan pillanat, amitől kezdve az ember képes mindenben meglátni az Istent, sőt, mindent Istennek látni. Ez nem jelenti azt, hogy az ember megvakul, fejét a homokba dugja és attól kezdve minden szörnyűséget jónak hazudik, és…

  Itt ismét az unitas magna, a misztikus egység lehetősége mutatkozik meg: lehet gyakorolni ezt is, hogy a való világot a saját isteni fényében, dicsőségében tudjuk szemlélni. Pozitív beállítottság, ahogy ma mondják, de a lehető legmagasabb fokon. Az esőben az eső illatát érzem, és nem azt, hogy el kell ázni. Az idős néniben a villamoson a magány fájdalmán átfénylő szépséget veszem észre, a ráncok kanyaraiban nem az idő vasfogát, hanem az eltöltött évek hősies humorát, a rossz munkahelyi feladatban a tényt, hogy legalább van mit és kivel dolgozni, hogy van valóban kedves kolléga. A házi, házkörüli munkában az izmok frissülését, a rendteremtést, a kezünk nyomán létrejövő tisztaságot.

   Végül, ami rám különös erővel vonatkozik: mindezt türelmesen, szelíden gyakorolni. Lazítani, megtelni szelídséggel, békével, derűvel: sokaknak igen nehéz kihívás.

   „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” (Mt. 5.6)

   Az egyébként sokszor oly szigorú Darqáwí pedig erről így szól:

  “Ne félj a lélek sugallataitól; ha rádtámadnak és szívedet meg-megújuló rohamokban árasztják el, válj meg saját akaratodtól, vesd alá akaratodat Uradénak, és őrizd meg nyugalmadat; aludd ki magad, mert az alvás jótékony hatású a szorongattatás idején; csodálatos jótéteményei vannak, mert aki alszik,az alárendeli magát az Isteni Akaratnak. Márpedig aki átadja akaratát Urának, azt Isten kezébe veszi…” (322.-323. old.)

 


[1] Hamvas Béla: A logosz-faj, részlet a Scientia Sacra 1. második kötetéből, in: http://hamvasbela.org/szavak/logos.html).

[2] Al-’Arabí Ad-Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje, Kairosz Könyvkiadó Kft., 2005

a

1 thought on “Hétköznapi meditáció, ima

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.