TheoChat

Idő

 

   Az idő egyenletesen halad előre, mint ahogy a világűrben súrlódás, tömegellenállás, tömegvonzás nélkül, végtelen egyenes mentén gurulna előre az a bizonyos képzeletbeli, egyetlen egyszer meglökött golyó. Mutatja az időt a sok analóg és digitális óra, létét „bizonyítja” a csillagok törvények szabta állandó mozgása.

  Ez azonban csak az idő absztrakt, tudományos szemlélete. A társadalmi munkamegosztás és a közösségi lét megszervezése miatt szükség van a pontos órákra, a lineáris idő fogalmára. De az ember személyes, belső világában számos idő létezik, akár egymás mellett. Sétálok a hegyen, magával ragad saját utazásom lassúsága, átélem a tájban észlelhető különféle mozgásokat: a szálló madarat, vonuló felhőt, mászó, repülő bogarakat, majd gondolataimba mélyedve szédítő sebességgel a múltba vagy a jövőbe helyezem magam. Ez a szubjektív, többdimenziós idő.

  Állítólag, amikor élvezünk valamit, úgy érezzük, az idő „repül”, a rossz pillanatok pedig csak vánszorognak.

  Karinthy Frigyes: A tanulság című novellájában a fikció ideje visszafelé halad: a beszélő kiugrik a Dunából a hídra, visszafelé leéli újra az életét, majd visszabújik az anyaméhbe.  Azt is mondják, hogy a halál után az ember újra kell éljen mindent, ami történt vele, amit tett, de visszafelé és gyorsítva. Visszacsévéljük a filmet…

   Az időt érzékelheted úgy is, mintha megállt volna.

  Ülsz a domboldalon, egy alig mozgó bogarat nézel. A bogár mögött sejted a messzeséget, a völgyet; elül a szél. Te sem mozdítod tagjaid, és ebben a mozdulatlanságban mintha az imént még lineárisan futó idő megtorpant volna, most pedig a tekinteted célpontjától, a bogártól kiindulva a tér minden irányába egyszerre terjed szét, gömbszerűen, ismeretlen távolságokig, és tovább. Mindenütt egy időben, egyszerre vagy jelen azon a testileg élhető (hallható-látható-szagolható-tapintható-érezhető) univerzumon belül, amelynek közepében csücsülsz. Óriási lettél: te magad vagy – minden. Mégsem válsz ettől felfuvalkodottá.

   Egy végtelennek tetsző pillanatra a tér egészével egybeeső idő ez, valóságos téridő buborék, melyben nem tart semmi A-ból B pontba, sem a felhő, sem a mozduló szellő, sem a rezdülő levél, sem a lelked. A költők is tudnak a pillanat, az időtlenség és a végtelen ilyen egybejátszásáról. Aztán visszazökkensz a „normál” idő, a kígyózó, valamerre folyton mászó-haladó idő rendjébe, ami persze nem rosszabb, mint az iménti, de valószínűleg érthetőbb. Visszanézve valóban nem érted már azt a tágas, életeden kívülre és életed legbelsejébe mutató pillanatot, amiben – pontatlanul szólva – az „előbb” benne voltál.

   Aztán nézhetjük ezt megint máshogy. A színpadon újabb hang szólíttatik és így beszél:

   – Egyébként persze nincs idő, csak ez a fikció van „0:00” órától „24:00” óráig, hogy ne vesszünk el a terek labirintusaiban, bonyolult teendőink, dolgaink zűrzavarában. Múlt nincs, mert az a valami már elmúlt, amit akkor (mikor is..?) jelennek érzékeltünk és véltünk, egyéni és kollektív emlékeink percről-percre halványodnak, senki sem bizonyítja, mi történt, történt-e egyáltalán bármi is. Jelen nincs, mert ha meg akarom fogni, elillan a kezeim közül, ha kimondom, hogy „MOST”, mire a szó elhagyja a számat, az a most – már elmúlt. Jövő végképp nincs; ki állíthatja, hogy a következő pillanatot ő, vagy az emberiség, a föld, az univerzum megéri? És ha igen, fogalmunk sincs, mi lesz akkor.

   Tehát mi van? Minden pillanatban a jövőből – a jelen nem-létén, fekete lyukán át – a múltba hulló, megfoghatatlan történés-folyam? A látszólagos létben a tényleges nem-lét?

   De fordítsunk picit megint e belső dialógus menetén, és most lássuk úgy, hogy még leginkább a jövő „van”, mert abban reménykedünk, hogy egyszer majd történik végre (megint) valami, ami igazán lesz. Talán az embert a reménykedés menti meg a pusztulástól és az önpusztítástól, a jövőbe vetett mégis-hit. Az idő tehát – e felfogás szerint – nem ismerhető, nem megfogható; mégis életünk (egyik) legfontosabb kérdése.

   Mert félünk a haláltól. De mitől is félünk valójában? Egy olyan valami megszűnésétől, vagy teljes átalakulásától, amiről azt sem tudjuk, micsoda, de életnek, az életünk idejének nevezzük? Vagy attól, hogy énünket, ezt a szenvedésből, örömből, vágyakozásból, önzésből, akaratból, szeretetből és gyűlöletből összegyúrt halmazt elveszítjük? Minek ez nekünk?

   Ugyanakkor nem csoda, hogy féltjük magunkat, mert sokat kockáztatunk érte. Van tétje ez ügynek.

   A halál lehet egy kapu, egy feladat, egy átjáró valamely másik létezésbe, lét-szintre vagy (divatos szóval) dimenzióba, ahogy sokan gondolják, és e gondolat nyugtalanító, félelmetes, de vigasztaló is. Részint attól függ persze, hogy milyen az a túlvilág, amit elképzelünk magunknak és egymásnak. Talán a mennyországban sem időtlenség van. Az idő, mint a folyadék vagy a gáz, folyik, áramlik egyik helyről a másikra.

   Másfelől pedig gondolhatjuk, hogy a halál nem más, mint a (személyes) élet ellentéte, annak teljes megszűnése; ebben az esetben „onnan nézve” már nem fogjuk tudni, hogy meghaltunk, vagy hogy valaha éltünk. Nem is lesz „onnan”. Ekkor az idő szilárd, sarkos végét képzeljük. Sokak számára ez a gondolat a megnyugtató; vagy egyszerűen a hűvös realitást képviseli, úgymond az „illúziómentes” látásmódot.

   Én az első változatban hiszek: abban, hogy személyes életünk örök – ha döntő változások, fizikális és szellemi halálok és újjászületések során keresztül is tart. Nem csak az anyag nem vész el, hanem a szellem sem, és mindkettő folyvást átalakul.

   De akár így, akár úgy van, az elmúlás tudatát el kell viselnünk. Ki is mondta, hogy az ember az a lény, aki képes meghalni? Igen, az ember (3-4 éves korától kezdve) tudja, hogy meg fog halni; bele kell tanulnia saját halálába. Talán így van rendjén, pont az én elmúlásomba, ebbe az „itt és most vége” tudatba kell belenőni. Ez egy tanulási folyamat.

   Valójában senki sem tudja mi van… És azt sem, mi mikor várható. Az élet, egészség, betegség, halál leosztása demokratikus vagy inkább emancipatorikus. A törvények félig-meddig rejtettek (még ha sejteni vélünk is összefüggéseket, például ez a szöveg is erre a célra tör), de ezek a törvények mindenkire egyformán érvényesek. A kártyák Isten kezében vannak és mi (még) nem láthatunk lapjaiba. Persze ekkor azt kérdezhetjük:

   – Hát akartam én kártyázni?!

   Az emberi életidő titokzatos, (még) fel nem fedezett, meg nem fejtett, tudományon és úgynevezett „realitáson” jóval túlmutató tapasztalat. Számomra az, ahogy az ember a pillanat „végtelenné, örökké” tágulását meg tudja élni, valóban megmutatja, hogy az elmében legalábbis számos párhuzamos jelenség, megtapasztalás létezik.

  A megállított, vagy magától megtorpanó, megpihenő, visszaforduló idő végtelennek mutatkozó pillanatában egy lehetséges halált tapasztalok, ami – érzésem, érzékeim üzenete szerint – legalább olyan „valódi” életről ad váratlan, felvillanó képet, mint maga a kacskaringós, lineáris életidő.

   Egy életből áttekintek egy halálba, ami egy élet felé mutat.

   Az elme a csodák műhelye, és ezt nem csak költők és filozófusok, hanem számos tudós is állítja. Miért lenne tehát az baj, ha mindez „csak” az elme, a tudat világában belátható és megfigyelhető?! Nem elég? Az elme talán nem téridő? Azt hiszem, aki az elme – a fantázia, az imagináció, a belső tapasztalat – „teremtményeit” nem tekinti valóságnak, az idealista. Ha ugyanis az elme „dolgai” nem valóságosak, akkor csak ideák: úgy beszélünk róluk, hogy nincsenek.

   Ha viszont az elme „dolgait” – a még jórészt feltérképezetlen neuron-áramlások bonyolult rendszerét – a valóság részeként fogadjuk el, akkor a képzelet és a gondolat erejét is komolyabban kell végre venni. Például ha képet tudunk formálni a halhatatlanságról, akkor az elme valóságaként, az életen belül (saját testünkön belül) találhatunk rá az életen túlmutató élet – vagy egyenesen az örök élet – lehetőségére.

   Az időt az elme lelassíthatja, cseppfolyóssá teheti. A lassú idő cseppen, mint a víz, a méglassabb, mint a méz. Ha az ember a saját idejében valóban benne tudna lenni, lelke és szelleme gazdagodását is fontosnak tartaná, nem csak a teste ápolását, féltését, lassú múlása fölötti rossz közérzetét. Lelkét-szellemét-testét érdek nélkül építené, nem azért, hogy a többieknél okosabb, szebb, jobb, sikeresebb legyen, nem azért, hogy kicsivel tovább élhessen, hanem azért, mert az .

   Érdek nélkül építeni, művelni – ez lenne a kultúra igazi értelme. A kultúra időt ad az ember kezébe, ami lelassul, és csöppen, mint a méz.

  De hogyan is sáfárkodunk saját egyszeri, megismételhetetlen életidőnkkel? A legtöbb ember sok mindent tesz, több életformát kipróbál, pláne kamaszként és fiatal korában (és ez nem is feltétlenül társadalmi helyzet kérdése), de a baj ott kezdődik, amikor már „jó útra tért” (mondjuk szerelemből családot alapított, dolgozik keményen, gyerekeket nevel stb.) és még mindig nem bocsátott meg magának… De miért is? Előző könnyelműségéért, vagy pusztán a más életforma miatt? A világnak minden korban szüksége van a kicsinyes, hipokrata, kispolgári léttel szembeforduló dacos ifjúi akaratra. Aztán, az idő múltával, meg kéne tartani ebből a szembefordulásból egy csipetnyit, egy ízt, ami a felnőttet is nyílttá, őszintévé teheti, olyanná, aki alkalom adtán ki mer állni önmagáért és a világ jobbításáért, ez az akarat azonban már ne legyen pusztító és önpusztító. Megtalálni a naív, fiatalos lelkesedés és az érett mérlegelés arany középútját!

   Nekem ez a középút sokáig nem volt járható, talán nem is látszott.

  Első szakaszban a végtelen időre vágytam, vagyis azt hittem, szinte végtelen idő áll a rendelkezésemre (ami akár lehet igaz is, de semmiképp sem egyetlen életben). Mámoros éjszakákon és a rájuk következő reggeleken belenézni az ég sötétjébe, világosuló kékjébe, a bukó vagy kelő napba, és azt érezni, hogy

MÉG

  minden a tiéd, most kell élni; vagy eldobni az egészet, az önpusztítás kesernyés ízű diadalában tobzódva.

   Aztán a házasság és a családalapítás körül jött a komplementer, az ellentétes életérzés (ami persze már addigra ott készülődött, szabadnak hitt viaskodásaim mélyén, mint egy árnyék én): megijedtem az időtől és meg akartam állítani, ne múljon: maradjak örökké fiatal, romantikus, költői, szabad és jórészt felelőtlen. Ha eddig ráért, nagyon is ráért minden, akkor most egyszerre

MÁR

  késő lett. Mintha észrevétlen suhant volna el a fejed fölött az a pillanat (perc, óra, év?), amikor cselekedni kellett, lehetett volna. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, rengeteg mindent kezdtem el és szinte semmit sem végeztem.

  Mintha őrzőangyalod valahol, valamikor megérintett volna a szárnyával, és te nem vetted volna észre. Egy ideig nincs idő, szinte minden mindegy, azt hiszed kiröhögöd őket, a törtetőket és tülekedőket, aztán egyszerre megrémülsz, rád szakad a teljes idő, a történeted (sőt, a történelem) súlya, szeretnél újra egyedül állni, 20-30 lenni, mert ugye most már máshogy csinálnád… Sem az előző, sem ez az utóbbi nem járható út.

   Egy héber eredetű felfogás szerint Isten nem hagyta el a történelmet, hanem munkálkodik benne, ez a Messiásra (eljövetelére vagy visszatérésére) várás ideje, a szenvedésen és várakozáson át vezet az út a megváltás felé. Ilyen értelemben az egyes ember története is meg van szentelve, mindenestül. Az én elvesztegetett időmön, majd időféltésemen, halálfélelmemen, betegségemen és egészségemen is a szentség nehéz bélyege látszik. És hogy ezt hogy-hogy le tudom írni röhögés nélkül? Sírva-röhögve írom és úgy igaz.

  A helyes út tehát a kettő életérzés összegyúrása, uniójának megvalósítása, vagy egyik se, mert egy harmadik. Szabad vagyok és örök fiatal, végtelen időben élek és végtelen téridőben reménykedem, de féltve őrzöm a múló–hulló–cseppenő idő minden mozzanatát, már nem vesztegetem el azt. Öregszem, persze, ugyanakkor nem bánok egy percet sem, amit álmodozásra vagy küzdelemre fordítottam, mert valahol mindkettő visszatér hozzám, hozzánk, megerősödve.

   A jelen időben élek, ami így megnyílik szemeim előtt. Az összes érzékem előtt. Otthon vagyok itt és most, ahol és amikor épp vagyok.

 

„Elgurulnak az ismeretlen csöndben,
mélyen a csillagok alatt
elgurulnak
s megállanak
a mozdulatlan billiárdgolyók.”

                                                           (Pilinszky János: Kis éjizene)

a

1 thought on “Idő

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.