TheoChat

Önbizalom és önszeretet

 

   Sokan, sokféleképpen elmondták már: aki magát nem tudja okosan szeretni, az másokat sem szerethet. A kritikus önszeretet itt nem valamiféle szenvedélymentes, hűvös higgadtságot takar, hanem az önbizalom és önbecsülés teljes hiánya vagy az öngyűlöletig menő mazohizmus (szegény én!) és az egoista, szadistoid önimádat (csak én!) végleteitől való tartózkodást. A két véglet valójában közös abban, hogy mindkettő túlméretezi a tudatos én (az önző ego) jelentőségét.

   Önmagamat szeretem, tehát gondolataimat, érzéseimet, testemet megbonthatatlan egészként védem, gondozom; de nem kritikátlanul. Minden nap elsorolom magamnak mindazt, amiért büszke lehetek magamra, de azt is, amit esetleg máshogy kellene cselekednem. Tudom, hogy egy tagja vagyok „csak” az emberiségnek, de pótolhatatlan, senki mással sem helyettesíthető. Ahogy rész vagyok, úgy egész is, hiszen minden ember kicsiben magában hordozza a teljes emberiséget, sőt a teremtést, az egész univerzumot is. Ez azonban olyan ajándéka az embernek, hogy csak a legnagyobb alázattal (de nem megalázkodással), és szerénységgel lehet viselni és megélni.

   Mit jelent eszerint ez a fura szó: önszeretet? Nem önimádat és egoizmus, hanem tisztelet és megbecsülés önmagunk, mint e nehéz és mégis csodálatos földi létre teremtett, értelmes, alkotó lény iránt.

   Önszeretet… nagy szavak, könnyű azt mondani – hallom az ellenvetést, ami akár a saját számból is jöhet. Meg szeretném adni önmagamnak azt, amire vágyom, de ehhez először – sok-sok kudarc után, amikor megtagadtam, vagy hamis irányba gerjesztettem vágyaim – végre nagyon pontosan látnom kell, hogy mi az, ami jó nekem. Megtenni, amire legbelsőbb énünk hív, akkor is, ha az visszautasításra talál, ha (úgy tűnik) nem érti senki se. Másképp mondva – és a mai „piac-központú” világ szóhasználatához igazodva – megkeresni azt a fórumot, ahol szenvedéllyel megalkotott szellemi vagy fizikai termékünkre szükség (kereslet) mutatkozik. Mert ilyen van.

   Szerencsére megmaradt bennem nyolc-tíz éves korom magabiztosságából egy morzsa, egy kicsiny mag, ami most újra jó földbe kell kerüljön, szárba kell szökkenjen. Azt mondtam akkor: – Minek aggodalmaskodnak a felnőttek annyit azon, hogy elég pénzt keresnek-e? Hogy meg fognak-e élni? Persze felnőtt szemmel ez egy naív kérdés, a gyerek kérdése, aki nem lát bele a felelősség és a világi, társadalmi „nehézkedés” bonyodalmaiba, de meg van benne az a nagyvonalúság és lazaság, amire minden felnőttnek szüksége lenne. Mert rosszabb esetben mi történhet? Mondjuk elszegényedek, vagy elér egy betegség. De ezzel megkapom azt a lehetőséget, azt a motivációt is, hogy végre teljes erővel, akarattal és minden megérzésemet latba vetve összeszedjem magam, lássam a saját lehetőségeimet és azok határait. Ha az ember belső univerzuma kiegyensúlyozott, a legnagyobb bajban is megtalálja a kivezető utat, a jót, a neki szánt energiákat, melyek véget vetnek a tehetetlenségnek, vagy akár a lustaságnak.

   A rák úgy alakul ki, hogy – többek között pl. stressz hatására – az immunrendszer autoimmun működésbe lép és gátolja az ontogén sejtek működédét vagy kiirtja azokat. Az ontogén sejtek feladata volna, hogy a sejtek fölösleges szaporulatát megakadályozzák. Így beindul a túlzott sejtszaporulat és a sejtek „nem képesek meghalni.” A “pozitív” tudat – a helyes gondolkodás, az öröm, a jó önkép, a békés szemlélődés – nem védi meg a testet, ezért autoimmun működés lép fel. Az ember nem képes kiállni önmagáért, kellő erőt, hitet és önbizalmat gyűjteni össze és tudatos döntés(eke)t hozni, ezért elindul az automatikus önvédelem. Az immunrendszer védeni akarja a testet, de „túlzásba esik”, túlműködésbe csap át, talán mert nincs meg az intelligenciája ahhoz, hogy ezt hogyan kell csinálni. Ezért „ijedtében” gátolja a sejtek természetes pusztulását: ahol nincs elég szellem, ott a test akarja azt pótolni! A test „önmagát burjánoztatja.”

   Le kell ezt a különös képet fordítanom a saját élethelyzetemre. Azért kell határozottan fellépnem, tudni, mit akarok, képviselni magam, ha kell, megvédeni magam, hogy a sztressz és a szomorúság ne indítson el túlzott autoimmun működést bennem. Ne az immunrendszerem védjen meg most engem, hanem az akaratom, a férfias kiállásom!

   Próbáljuk újra a nyelvünk hegyére venni ezt a szót, és ízlelgetni… Önszeretet. Először is a test szeretete. A testnek is van saját intelligenciája. Gondolatban átölelem a testemet, védem, óvom és figyelmesen gondozom. Számomra küldött jeleit fontosnak tartom, és igyekszem azokat megfejteni. Természetesen megvannak a test rendbentartásának és a pozitív testkép kialakításának a jól ismert módszerei. Figyelek az étrendre, nem hanyagolom el a testmozgást, esetleg hatha-jógát végzek, autogén tréninget, tájcsizom stb. Ami azonban mindezek alapja: elfogadom magamat, így a testemet is. Amilyen most, az jó; ami nem mond ellent annak, hogy fejleszthető.

   Az önszeretet törekvés a mind jobb önismeretre is. Önismeret. Felnőni és megérni: tudni, hogy mire vagyok képes, fejleszteni magamat és a világ – illetve környezetem – elé tárni. Ha testemet-lelkemet-szellememet helyesen irányítom, akkor a tisztelet és a kritika hangján szólok hozzájuk. Önkritika, és önmérséklet az önkritikában. Hinni, hogy mindenkor képes vagyok a változásra és örülni tudni a változásnak. Látni azt az énemet, aki a lehető legjobban cselekszik. A itt megint nem morális értelemben áll. Jó az, amit a legbelsőbb énem jónak tart: nem puszta vágykielégülés, hanem elégedettség azzal, aki és ami vagyok, amit cselekszem. Átgondolni minden este, hogy aznap mi volt az, amiben örömöt leltem, amit jól cselekedtem. Aki minden kevélységet mellőzve elégedett önmagával, az másokat sem kíván bántani.

   Add Uram, hogy sietség és halálfélelem, az öregedés, a betegség, az elmúlás félelme  nélkül tudjam, pillanatról-pillanatra, az idő lassú, természetes sodrában végezni azt a feladatot, amire hivatott vagyok. Külvilág..? Kényszerítő erők..? Nyilván nem lehetek tőlük független, és ez nem is lenne jó. A legtöbb ember azonban túl sok időt és energiát dob ki az ablakon, amit lehetne önmagunkra, igazi feladatainkra, tehetségünk építésére szánni. Sokszor az ember azt hiszi, hogy pihen, de a munka feszültségét, gondját nem tudta letenni. Örömöt lelni a türelemmel, nyugodtan végzett munkában és annak végeztével, jó szívvel pihenni – ez értelmes életterv. A minap megismerkedtem egy vízvezetékszerelővel. Rendkívül akkurátus, pontos, de lassú munkát végzett. A nálunk elvégzett teendők után úgy adódott, hogy be kellett ülnöm az autójába egy rövid útra. – Szinte idegesítően lassan vezet – gondoltam, mert én is hozzá vagyok szokva a fölöslegesen gyors tempóhoz. Eközben kifejtette elképzelését a munkáról (akadt rá idő):

   – Én már rájöttem, hogy semmivel sem keresek több pénzt, ha gyorsabban dolgozom! Akkor meg minek?

   A változás akarása nem válhat erőszakossá. Aközött, amilyen szeretnék lenni és amilyen valóban vagyok, érzékelem a különbséget. Ha azonban azt mondom magamnak, hogy „ezzé és ezzé kell válnod”, rosszul fogom fel a helyzetet. Van ebben a kellben valami nyughatatlan, túlfokozott, mégis kiszámított akarás. Nem lehet körzővel-vonalzóval megszerkeszteni minden lépést a kitűzött cél felé. Egy élet megalkotásához szükség van a mérnök pontosságára, lelkiismeretességére, de a költő nagyvonalúságára, szabadság-szeretetére és fantáziájára is. Szkizoid életforma: sosem érem utol magam, de mindúntalan ostorral verem, űzöm: „legyél már az, aki lenni szeretnél!” Ezzel szemben áll a tao bölcsessége: járj az úton, az úttalan-úton észrevétlen.

   Másrészt, ha úgy gondolom, hogy (bizonyos értelemben) már az vagyok, aki lenni óhajtok, akit magam elé tűztem, mint ideált, akkor sem mondok igazat, hiszen jól tudom, hogy (még) nem vagyok az. Tökéletlenségemet egy adott életszakaszban azonban láthatom nyitottnak, a maga nemében jónak. Ez megint akkor lehetséges, ha a már említett feltevést alkalmazzuk, mely szerint minden rossz egy elrontott jó és minden rossz – ha egy más dimenzióban is, de – jóra fordítható, és azt a bizonyos jót kell megkeresni, ami valahol megromlott, elveszett, kompromittálódott. A betegségben a jó az, hogy üzenetet hordoz, ami megfejthető. Maga a betegség már a test egy kísérlete a gyógyulásra: a lelket, a szellemet kivezetni a sötétségből.

   És most még egyszer el kell mondani: mindenki képes a változásra, amennyiben az önmaga tökéletlen és tökéletes lénye között vezető úton halad, kellő humorral, önkritikával, önszeretettel és derűvel. Ha elesek, megnézem, miben estem el, feltápászkodom és úgy megyek tovább. Nem bámulhatom állandóan az eget, de nem elég csak a lábam elé nézni. Minden elesésemet és minden felkelésemet magammal viszem, mint jelentős tapasztalatot.

   A bűntudat lefelé húz és újabb bűnök elkövetésére sarkall. A lelkiismeret azonban felemel, mert már felszabadult az úgynevezett abszolút igazság, a törvények, a mások (a többség!) véleménye, a történelem, az ideológiák, a szuperegó uralma alól.

   Lassan lemondok arról, hogy a saját magamról alkotott kép kiszámított és célzott megmunkálásával legyek elfoglalva. Az ember megtalálja igazi Arcát, ha nem keresi kábán tapogatva, hanem az elé járuló lét ajándékaiban látja meg, mint a tükröződő, fodrozódó vízfelületen. A teremtés oly tág, a Teremtőt alkotásai oly fényesen dícsérik, hogy érdemes figyelemmel adózni minden pillanatnak. Nem én teremtem újjá magamat, hanem a létrejövés szűntelen folyamába állok. Így önmagam, saját lényem zárt körén kívül kerülök és mindazzá válok, amit és akit szemlélek. Az egó kitör burkából, és az azonosulás édes gyönyörét éli. Így lép kapcsolatba a mindenséggel, mindig épp itt és most, erre a pillanatra. Nem lehet minden tévutat elkerülni, de a teremtés szeretetének tüze bevilágítja az utakat.

   Felemelő minden pillanatban bízni az isteni kegyelem bennünk munkáló bölcsességében, abban, hogy tudjuk, épp mi a jó és helyes. A megfelelő útra minden pillanatban újra és újra rálelni, és azon járni, alázattal, elbizakodottság nélkül. Látom, hogy a gondolat, mozdulat, érzés vagy cselekedet, ami felém közelít, rám vár, jó-e. De nem biztos, hogy egy jónak ítélt magatartás máskor is választható. Csak most és itt érvényes, de tudom, hogy az. Ez a tudás a kegyelem.

   Ha pedig minden kötél szakadni látszik, semmiféle okoskodás sem segít, és úgy érezzük, hogy mindent megtettünk és mégis, minden bizonyosság elveszett, és mi magunk az ürességben szertefoszlunk, akkor Istenhez szólunk és a segítség megérkezik. A Rá várás ürességét Ő fogja betölteni.

a

1 thought on “Önbizalom és önszeretet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.