TheoChat

Vallás és egység

 

   Amikor ezekről a lapokon Istenről elmélkedem, nem valamelyik vallás kontextusán belül teszem, hanem a Nyugat monoteista hagyománya alapján, de nem idegenkedve attól sem, hogy a keleti filozófiák és vallások idevágó, bölcs és építő gondolatait is felhasználjam. Hiszem, hogy a Teremtő egy és oszthatatlan, minden földi ember Istene, függetlenül attól, hogy az egyes vallások, kultúrák, nyelvek más-más néven illetik Őt. Gondolkodásomban ez nem jelent szinkretizmust, mert nem kívánok összeolvasztani, összekeverni minden épp kínálkozó elméletet és hiedelmet, hanem a saját életemben, a testi-lelki megtapasztalásokban számomra kikristályosodott elképzeléseket a különféle vallásokból vett példákkal kívánom alátámasztani.

   Egy haszid zsidó gondolat szerint „szolgálni annyit jelent, mint imádkozni. Amikor az ember imádkozik, még ha a szobájában teljesen egyedül teszi is, akkor lelkét össze kell kapcsolnia egész Izraellel, és így minden igazi imában létrejön az imádkozók közössége.”[1]

   Amikor imádkozom, egész Izrael nevében szeretnék szólni. Mit jelent ez? Izrael a zsidósággal azonos? Igen – vallási értelemben[2] és első körben –  Izrael népe a zsidóság, ez a szenvedésre, szolgálatra és hűségre kiválasztott különös közösség, akiknek soraiból származott Jézus Krisztus.

   Ebből következően – Jézusban, Jézus által – Izrael spirituális népéhez tartozik minden keresztény. Ezen a logikai és történeti vonalon továbbhaladva ugyanakkor a monoteista hívő közösség része minden iszlám hívő is: zsidók–keresztények–muszlimok egyaránt szent könyvnek tekintik Mózes könyveit, Dávid zsoltárait, a próféták írásait stb. (lényegében az egész Ószövetséget), így egyként Ábrahám gyermekei. Mindez tény, akkor is, ha a mindenkori történeti helyzet – illetve az egyes közösségek vezetői – már időtlen idők óta jobbára az ellentéteket domborítják ki és ellenségeskedést szítanak. A legvéresebb módon mindig a testvérek tudnak veszekedni.

   Én ennél azonban még tovább megyek: a lehető legtovább. A spirituális Egyház népéhez tartozik a földön valaha élt, élő és a jövőben megszülető összes ember, minden teremtett lélek, akik újjászületések (reinkarnációk) során át, előbb vagy utóbb mind megérnek arra, felnőnek ahhoz a feladathoz és kegyelemhez, hogy az újjáépült, egységes, a szeretet és megbecsülés – az ezerszínű különbözőségben megvalósuló egység – szívével megáldott Új Jeruzsálemben együtt éljenek. Ez azt is jelenti, hogy örök pokol nincs, ezt az elgondolást a félelem szülte csupán.

   Ezért amikor imádkozom, az egész emberiség nevében kell szóljak. Semmi további megszorításra nincs szükség, még olyanokra sem, hogy minden „jóakaratú”, minden „hívő” ember nevében, mert nem tudhatom, ki valójában, a lelke mélyén jóakaratú és azt sem, hogy ki a hívő. Az ember csak embertársa „külsejét”: cselekedeteit látja (ha látja); lelkébe nem lát bele. (Ezért nem lehet többnek, mint társadalmi értelemben szükséges rossznak tekinteni az ún. igazságszolgáltatás bármely formáját [rendőrség, bíróság, végrehajtás], még azt sem, amelyik átfogó demokratikus, esélyegyenlőségi politikával társul és szándékai szerint a leghumánusabb.) Belülről az ember önmagát is csak hiányosan látja; a Teremtő az egyedüli, aki teljesen ismer minket.

   Az utak, a vallások, a módszerek különbözhetnek, de az Isten egy. Ezek a nevek, hogy a Világ Ura, Jahve, Élohim, Allah, Jézus, Buddha, ugyanannak az Isteni Személynek és Lényegnek a különféle megnyilvánulási formái. Mert nem csak az egyetlen nyelv tört össze ezer meg ezer szilánkra valahol Bábel körül, hanem az egyetlen vallás is. Más-más nyelven, más-más szóval, értelemmel és értelemben hívjuk Őt, de a szív egy, vagy egy kellene, hogy legyen, vagyis egy akar lenni.

   És egy is, ha nem tudjuk, ha nem akarjuk is. Hiába próbálják a politikusok (tisztelet a kivételnek) és a hadvezérek – az oszd meg és uralkodj elvét követve – egymás ellen uszítani a népeket, végül a bőszült terv kudarcba fog fulladni. Mert a sok különbség ellenére a lényeg az egy-ség: mindannyian emberek vagyunk ezen a gyönyörű, gyötört bolygón; bűnösek, mégis a jót rettenetesen sóvárgók; végülis bűntelenek.


[1] Imádkozni és enni. (haszid történet) in: Martin Buber: Haszid történetek II., Atlantisz, 1995, 335.old.)

[2] Szóhasználatom távol áll mindennemű “rassz” vonatkozástól.

a

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.